|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Andó Attila 2000. szeptember 2.Szept. 1-én Emil Constantinescu államelnök Temesváron, az Eftimie Murgu Pedagógiai Líceumban megjelent a tanévnyitón a város iskoláiból összegyűlt tanárok és a város iskoláit képviselő diákok előtt. Ezzel párhuzamosan Temesvár valamennyi iskolájában becsengettek. A Bartók Béla Líceumban Erdei Ildikó igazgatónő mondott beszédet. A tanévnyitás alkalmából Roos Márton megyéspüspök, Böcskei László általános helynök, Ciuraru János igazgató és Andó Attila lelki vezető celebrálta a szentmisét. Emil Constantinescu elnök ellátogatott a Bartók Béla Líceumba is, személyében először járt államelnök e kisebbségi tanintézet falai között. Rögtönzött sajtóértekezleten az államfő nagyra értékelte a temesvári kisebbségi - magyar, szerb, német - tanintézetek létét olyan vonatkozásban is, hogy az innen kikerülő diákok már eleve legalább két nyelvet és két kultúrát birtokolnak. - A temesvári Gerhardinum Katolikus Líceum tanévnyitóját a Székesegyházban, püspöki szentmise keretében tartották. Roos Márton megyéspüspök magyar és román nyelven üdvözölte a líceum tanulóit, tanárait. Megköszönte az eddigi iskolavezetőség - Kapor János, György Zoltán és Barják László tisztelendő urak - önfeláldozó munkáját, és bemutatta a líceum újonnan kinevezett igazgatóját, Ciuraru János tisztelendőt. /Sipos János: Becsengettek az évezred utolsó tanévére. Temesváron Emil Constantinescu államelnök köszöntője. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 2./2005. február 9.Székelyudvarhelyen 2004. május 22-én Szász Jenő polgármester szobrot állított Csaba királyfinak. A Magyarok Székelyföldi Társasága és Csíkszentlélek római katolikus egyházközsége pedig 2004 szeptemberében a romániai magyar sajtóban felhívással fordult a székelységhez és Erdély magyarságához, hogy tetszés szerinti összeggel támogassák a Csíkmindszenten felállítandó Attila-szobor elkészítését. A római katolikus egyházközség tehát emlékművet akar állítani a hunoknak, illetve annak a barbár hadvezérnek, aki pusztította és fosztogatta az európai kereszténységet, írta Barabás István, a lap munkatára. A csíkszeredai szoborbizottság szerint „Attilát a bátorság és a vitézi tettek példaképének ismerik el... Szobra a székely-magyar identitástudat szimbólumává válhat.” A hun származás „rögeszméje Magyarországról kapott szikrát”, írta Barabás, majd cikkében hosszasan cáfolta ezt az elméletet. /Barabás István: Őseink a Hadak útján. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./2005. május 23.Régóta nem volt olyan gazdag a lippai katolikus templom búcsúja, mint idén. A háromnapos templombúcsún volt ifjúsági szentmise, bál a magyar, román és a német katolikusoknak. A május 22-én, vasárnap 12 pap koncelebrációjával megtartott háromnyelvű szentmise fő celebránsa Reinholz András kanonok, temesi főesperes, máriaradnai plébános volt. Végül agapét, szeretetvendégséget tartottak. Andó Attila lippai plébánossá történt kinevezésével megpezsdült az élet az egyházközség háza táján, elindult a közösségépítés. /(b): Háromnapos templombúcsú Lippán. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 23./2005. november 26.A lap munkatársát Temesfüzesre hívta Andó Attila lippai plébános. A szentmise után a kéttucatnyi magyarral beszélgettek. A maroknyi magyar emberfeletti erővel képes volt a templomot kívülről felújítani. A németek kivándorlása után a több mint száz katolikus magyart sorsukra hagyták, mígnem 1996-ban Wonnert László akkori lippai plébános felkarolta őket. A templomjáró magyarok egy nagycsaládot alkotnak, Isten háza az egyetlen gyülekezőjük. A templomon kívül évtizedek óta nem volt magyar rendezvény. Titkos vágyuk, hogy valakinek végre eszébe jussanak. /Balta János: Temesfüzesi magyarok. Sorsukra hagyatva. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 26./2006. június 4.Andó Attila lippai plébános kezdeményezésére az Arad megyei Cseralja település római katolikus templomán az elmúlt év folyamán különböző felújítási munkálatokat végeztek. A tatarozáshoz szükséges anyagi támogatás jórészt külföldi segélyszervezeteknek valamint a püspökségnek köszönhető, amelyhez a helyi közösség is hozzájárult. A felújított templom ünnepélyes megáldására május 27-én volt. A szertartást Böcskei László általános helynök végezte. (Sipos Enikő): A templom ünnepe Cseralján. = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 4./2008. szeptember 14.Roos Márton megyéspüspök szeptember 7-én ünnepi szentmise keretében megáldotta a nemrégiben felújított temesfüvesi templomot. A lippai plébániához tartozó egyházközség templomát Andó Attila helyi plébános irányításával a temesvári püspökség, valamint a hívek jelentős anyagi támogatásával tatarozták. /Megáldották a temesfüvesi templomot. = Vasárnap (Kolozsvár), szept. 14./2008. október 19.Roos Márton temesvári megyéspüspök október 11-én megáldotta a nemrégiben felújított lippai templomot, amelyet Andó Attila helyi plébános irányításával a temesvári püspökség, valamint a hívek jelentős anyagi támogatásával tataroztak. /(SE): Megáldották a lippai templomot. = Vasárnap (Kolozsvár), okt. 19./2008. december 7.Huszonöt éves a Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közössége, az évfordulót ünnepelték november 21–23-a között, több mint százan jöttek el a TEKMEK otthonába, vagyis a szalvatoriánus rendházba. Megalakulásukkor sok fiatal a jövőjét kockáztatta, hiszen a templomba járásért akár ki is rúghatták volna őket az egyetemről. De ők hétről hétre eljöttek a közös beszélgetésekre, hittanórákra. A csoport pedig egyre gyarapodott, erősödött – idézte fel az indulást Király Árpád marosi főesperes, a TEKMEK-esek első lelki vezetője. Az eltelt évek alatt Böcskei László, P. Laus Nikola, Dumitresc Mihály, Barják László, P. Csergő Ervin minorita atya, Vodila Szilárd, György Zoltán, Andó Attila, Maties Marin lelkipásztor is foglalkozott a fiatalokkal, a jelenlegi lelkivezető pedig Szilvágyi Zsolt egyetemi lelkész. /Sipos Enikő: Jubileumi találkozó. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 7./2010. július 23.Erdély nevezetes fő végháza: LippaGyőzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink. Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét. A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára. A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben… A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék). Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.” Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.” Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált. „Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta. Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.” A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta. A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak… Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt. „A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött. Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.” A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.” Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket. A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel… „Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.” A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását. Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”… Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez. Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat. A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről. „Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.” 1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét. Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét. Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit. Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól… Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2012. május 3.Országos Katolikus Egyetemista TalálkozóIsten keresése és felfedezése együtt A Bánság fővárosában április 27–29. között került sor az Országos Katolikus Egyetemista Találkozóra (OKET) a Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közössége (TEKMEK) szervezésében. A találkozó 1994-ben indult, amikor a kolozsvári és temesvári egyetemi lelkészségek fiataljai egymással szerettek volna találkozni. A rendezvény idővel félévente megrendezett igényes fórummá nőtte ki magát, amelyen a Brassói Egyetemi Lelkészség (BEL), a Csíkszeredai Egyetemi Lelkészség (CSEL), a Kolozsvári Egyetemi Lelkészség (KEL), a Marosvásárhelyi Egyetemi Lelkészség (MA-FIA), a Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közösség (TEKMEK) fiataljai és a gyulafehérvári teológián tanuló kispapok megoszthatták egymással tapasztalataikat, gondjaikat, együtt vehettek részt ifjúsági szentmisén és imákon, nyitottan, szabadon beszélhettek a hitük megéléséről, Istennel való kapcsolatukról. A mostani találkozó címe Isten… hol vagy? volt. Vendégeink voltak a BEL, a CSEL, a KEL, a MA-FIA és a TEIFI-D fiataljai. Három nap alatt egy időszerű témát közelítettünk meg különböző nézőpontok segítségével. Az első napon az esti ima által elmélkedhettünk Isten jelenlétéről életünkben. Az életút állomásait ábrázoló kellékek, képek, imák, idézetek segítségévél felfedezhettük Isten jelenlétét. Láthattuk, hogy Isten gondviselő szeretete végigkísér gyermekkorunkban, hivatásunkban, párkapcsolatunkban, családunkban, magányunkban. Szombaton ft. Szilvágyi Zsolt Istenkeresés a XXI. századbancímmel tartott előadást. Rámutatott arra, hogyan lehet megtalálni Istent abban a szekularizált, globalizált világban, amelyet talán legjobban Pilinszky János szavai jellemeznek a következőképpen: „Olyan világban élünk, ahol az evidenciák meghasadnak”. A vágyakozás, az elhatározás, az aszkézis, a bátorság, az önismeret útját bejárva megtalálhatjuk Istent. Az előadást követően bizalomjáték, képmeditáció, hangoskönyv és videórészlet segítségével beszélgettünk el kiscsoportokban arról, hogy hol van Isten hétköznapjainkban. A délutáni szentmisét msgr. Dirschl Johann általános helynök mutatta be, a prédikációban ft. Kocsik Zoltán kiemelte, hogy Jézus köztünk lakik. Vinnai András a Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulata által bemutatott Furnitur című zenés vígjátéka az elidegenedett, felelősség elől menekülő, értékeket kifordító társadalom mindennapjait ábrázolta humorosan, ironikusan és drámaian. Az előadást buli követte, amelyen ft.Andó Attila szolgáltatta a jó zenét. A vasárnapi szentmisét ft. Bene Tamás mutatta be. Prédikációjában kiemelte, hogy fontos önmagunkban felismerni Istent. A találkozót záró kiértékelőben a résztvevők kiemelték, hogy egy családias és tartalmas rendezvényen vehettek részt, ahol fontos volt az egymással és Istennel való találkozás. A rendezvény nem jöhetett volna létre támogatóink, partnereink nélkül. Köszönetet mondunk a szervezőcsapat minden lelkes tagjának és támogatóinknak: a Temesvári Római Katolikus Püspökségnek, a Temesvári Erzsébetvárosi Római Katolikus Plébániának, a Szalvatoriánius Rendháznak, a Csiky Gergely Állami Magyar Színháznak, az Airtechnik Kft-nek, a Courier For You Kft-nek, az Euro Motor‘s Kft-nek, az Expert Software Applications Kft-nek, a Kenyo Pan Kft-nek, a Media Crusher Kft-nek, a Quick Lunch Kft-nek, a Rewox Hungaria Kft-nek, a Sofasoft Kft-nek. Molnár Tímea-Imola. Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 19.Karácsonyi hangulatú irodalmi ülés LippánKedden délután a lippai katolikus parókia hittantermében, a helybeli Degré Alajos Olvasókör megtartotta decemberi ülését, a karácsony szellemében. A megjelenteket ft. Andó Attila plébános köszöntötte, majd a karácsony, a Megváltó megszületésének az ünnepét méltatta. A továbbiakban Czernák Ferenc a karácsony eredetéről, a karácsonyi szokásokról beszélt. József Attila, Ady Endre, Petőfi Sándor, Márai Sándor, illetve Fülöp Lídia, karácsonyi témájú költeményeiből olvasott fel egy csokorra valót Igna Ilona, Détári Katalin és Tóth Emil, miközben Czernák Ferenc elszavalt néhányat a jelzett költeményekből. A decemberi irodalmi ülés kellemes hangulatban, agapével zárult. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2015. január 23.Kettős ünnepség volt LippánSzerdán a lippai Hildegardis Ház tárgyaló termében fokozott érdeklődés mellett, mintegy 25 résztvevővel tartotta meg jubileumi ülését a helybeli Degré Alajos Olvasókör. Czernák Ferenc fő szervező üdvözlő szavait követően megemlékezett a Magyar Kultúra Napjáról, vagyis a Himnusz szövegének a befejezéséről. Ennek tiszteletére együtt elénekelték nemzeti imánkat, majd Czernák Ferenc vezetésével el is szavalták a költeményt végig. A továbbiakban visszaemlékezett az Olvasókör megalakulásának a tízéves történetére, számba véve az együtt, ft. Andó Attila volt lippai plébános hathatós támogatásával, itthon és otthon, az anyaországban tett vendégszerepléseikre, más olvasókörökkel – kiemelve a Gyoroki József Attila Olvasókört, aminek Lőrincz Matild szervezővel 4 tagja is részt vett a rendezvényen – ápolt kapcsolataikra. A továbbiakban Jankó András, az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Berecz Gábor titkár méltatták az Olvasókörnek a szórvány-magyarság körében gyakorolt kultúraterjesztő munkáját, amit különféle kiadványok adományozásával is elismertek. Az ünnepi ülés végén Czernák Ferenc mondott köszönetet mindazoknak, akik az elmúlt tíz évben támogatták a kör tevékenységét, kiemelve ft. Andó Attila plébános és Wonerth Loránd neveit, de azoknak a közreműködését is megköszönte, akik rendszeresen részt vettek az olvasóköri tevékenységben. A nótázással, szavalással színesített szeretetvendégség kiváló hangulatban, késő este ért véget azzal a meghagyással, hogy február 17-én, ugyanott, újra találkoznak. Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 17.Kettős ünnepség NagyszentmiklósonTörténelmét és múltját tekintve Nagyszentmiklós Temes megye egyik legkiemelkedőbb települése. A városhoz olyan jeles személyiségek neve kapcsolódik, mint a Nákó grófok, akiknek kastélya ma is a helység egyik nevezetessége és jelképe, itt született Bartók Béla világhírű zeneszerző, zenetudós, Heim Péter, a magyar posta- és telefonhálózat kiépítője, valamint Révai Miklós tanár, lapszerkesztő, korának legkiemelkedőbb nyelvtudósa. Az ő szellemi és kulturális örökségük megőrzése és továbbadása a ma élő nemzedékek feladata, amelyet az elmúlt évek tanúsága szerint a hagyománytisztelő utódok felelősséggel vállalnak. Erre példa az október 15-én elkezdődött rendezvénysorozat is, amelynek keretében Révai Miklósra emlékeztek, felavatták mellszobrát, a római katolikus templomban pedig búcsús szentmisét mutattak be. Az eseményen jelen volt Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Halász Ferenc, a Temes Megyei RMDSZ elnöke, Jelenits István piarista szerzetes, tanár, író, P. Ruppert József piarista atya, a kegyes tanítórend romániai megbízottja, Kaba Gábor, a Romániai Máltai Segélyszolgálat temesvári filiájának elnöke, a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium nevelőkből és tanulókból álló népes küldöttsége, anyaországi és belföldi meghívottak. Mint azt Groza Dănuţ, a város polgármestere elmondotta, Révai bronz mellszobra Ardelean Aurel szobrászművész alkotása, amely a Személyiségek Sétányán kapott helyet. A polgármester ugyanakkor hangsúlyozta: a város jeles szülöttére nemzetiségtől függetlenül minden nagyszentmiklósi lakos büszke lehet. Révai Miklós munkásságát meghívottként Szekernyés János temesvári helytörténész, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári fiókjának elnöke ismertette, kiemelve: a szegény sorsú családból származó nyelvtudós nevéhez fűződik a magyar nyelvtannak, mint tudományágnak a létrejötte. – Révai a magyar helyesírás terén is jelentőset alkotott, ő állt ki például az ikes ragozás mellett. Erős egyéniség volt, aki keményen tudott harcolni az igazáért – jellemezte a magyar tudóst Szekernyés János helytörténész. A méltatást követően msgr. Dirschl Johann általános helynök megáldotta Révai Miklós mellszobrát, amelynek talapzatánál elhelyezték a tisztelet koszorúit. Az avatási ünnepséget követően a jelenlévők a római katolikus templomban búcsús szentmisén vettek részt. A konszekrálás idei évfordulója a helyi közösség számára különösen is jelentős, a templom védőszentje, Avilai Szent Teréz ugyanis 500 évvel ezelőtt született. Ft. Andó Attila helyi plébános meghívására a szentmisét msgr. Dirschl Johann általános helynök mutatta be, msgr. Kondé Lajos nagyprépost, szeged-belvárosi plébános, p. Jelenits István, p. Ruppert József, a temesvári Székeskáptalan több tagja, valamint a helyi, illetve az anyaországból érkezett egyházmegyés papság népes csoportjának jelenlétében. A templom védőszentjének alakját Jelenits István piarista atya és ft. Kozovits Attila perjámosi plébános idézte meg. – Avilai Szent Teréz, ez az egyszerű karmelita apáca nem csupán nővértársait tette mélyen hívő emberré, hanem az egész akkori spanyol társadalmat megszólította, és minket is imádságra buzdít – hangzott el a szentbeszédben. A szentmisét követően a templom előtti téren színes népviseletbe öltözött gyermekek és fiatalok, köztük a helyi Kék Ibolya és Piros Rózsa magyar néptánccsoport előadásának tapsoltak a jelenlévők. A Révai Miklós emlékének szentelt rendezvénysorozat pénteken délután a Nákó-kastélyban előadással folytatódott, amelynek keretében p. Jelenits István piarista szerzetes és Velcsov Margit ny. magyartanár, a nagyszentmiklósi Révai Miklós Egyesület titkára értekezett a város jeles szülöttéről. S. E. Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
